28. fejezet

28. fejezet






Kris Pov






Ahogy nekiszegeztem kérdésem, csupán bizonytalan tekintettel bámult barna íriszeivel, melyekben a csalódottság fénye készült megcsillanni. Számomra kiolvashatatlan volt minden gesztusa, mégis, akkor ott az ágyon, pontosan tudtam, mit fog válaszolni.


- Én... – kezdte lehajtott fejjel mondandóját, majd lemondóan sóhajtott egyet. – Nem várok tőled semmit.


- Csak?


- Nincsen csak, Kris! – válaszolta, miközben lassan feltápászkodott. – Ha te így érzel, én nem erőltetek rád semmit.


- Akkor miért volt ez az egész hűhó? – pattantam ki az ágyból, ahogy visszahúztam alsómat magamra. Időközben Tao, már rendbe szedte magát, de még akkor sem nézett rám. Meredten támaszkodott egy polcra, háttal állva nekem. – Miért nem beszéltél velem? Miért kellett haragudnod rám?


- Azért mert hülye voltál!


- Igen az, voltam. Most mégis azt kéred tőlem, amiért néhány hete még tiltakoztál. Tao, ennek így nincs értelme! Tudom, hogy valójában nem azért haragudtál, mert baromságokat hordtam össze... De, akkor miért?


- Hogy miért?! – fordult felém már könnyekbe fulladt szemekkel. – Te komolyan ennyire vak vagy? Te tényleg nem vetted észre?


- Mit kellett volna? – értetlenül álltam hozzá az egész szituációhoz.


- Olyan hülye vagy, Wu Yifan!


- Tudom, Zitao. – feleltem, miközben közelebb léptem hozzá, s kipirosodott orcáját két kezem közé fogtam, úgy törölgettem le könnyeit róla, miközben szomorú szemeibe bámultam. – Hidd el, tisztában vagyok vele, mekkora egy ökörnek születtem. De most már itt vagyok; kérlek, mondd el. Miért haragudtál rám?


- Felbosszantottál. – sziszegte fogai közt.


- Én? Mégis mivel?


- Az állandó önzetlenségeddel. Mindig figyeltél másokra, és csak is a tagok egyéni problémáival foglalkoztál. Yixinget bevitted a kórházba, mikor eltörte a kezét; Kyungsooval olyan bizalmas viszonyban vagy, mintha a testvéred lenne; Nem is beszélve JoonMyunról, akinek folyton pátyolgatod a lelkét, mintha valami rohadt négy éves lenne. Épp ezért természetes volt, hogy Minseok és Jongdae oldalára állsz ebben az ügyben is, hisz köztudott rólad, hogy liberális vagy, amellett pedig egy kurva nagy melegbarát. Annyi mindenre tudsz ügyelni Yifan...


Könnyei csak jobban eleredtek, de én így sem kaptam választ a kérdésemre.


- Ne haragudj Tao, de még mindig nem értem: Mi ezzel a gond?


- A gond?! A gond csupán annyi, hogy a legkisebb bogarat is észreveszed a plafonon, miközben engem le se szarsz!


- Tessék? – A döbbenettől szóhoz se tudtam jutni. Nem értettem a pandasrác kitörését. – Hogy érted azt, hogy le se szarlak? Én igenis, figyelek rád...


- A lófaszt! Akkor tudnád, mit érzek irántad!


- Irántam...?


- Képzeld, basszus! Szerinted miért bújtam állandóan hozzád? Vajon mégis miért lestem mindig minden kívánságod? Miért foglalkoztam veled annyit? Na szerinted?! De ha ez nem elég, gondolj vissza mit csináltunk alig tíz perce! Ennyire hülye tényleg nem lehetsz.


Ahogy döbbenten hallgattam végig Tao kirohanását, belém hasított a fájdalmas reveláció; az a fiú, aki könnybe lábadt szemekkel meredt rám, szerelmes. És nem akárkibe, hanem belém. Huang Zitao szeret engem, úgy ahogy Jongdae Minseokot. És én nem vettem észre. Olyannyira lefoglalt minden más, hogy elfelejtettem Taót. Teljesen háttérbe szorítottam őt, pedig a kezdetek óta velem volt, és olyan lojálisan viszonyult hozzám, hogy akkor tényleg úgy gondoltam, ő a legjobb barátom. De ez számára több volt. Sokkalta több. Persze a közeledéseit betudtam az enyhén infantilis viselkedésének, ami a ragaszkodásban nyilvánult meg. Sok időt töltött velem, aminek nagyon örültem, főleg azért, mert a gyakornoki időm alatt egyedül voltam. Totálisan egyedül...






**






Amikor életemben először beléptem az SM épületébe, az első érzés, ami elfogott az a félelem volt. Egy rohadt nagy épület, ami ki tudja, hányan dolgoznak, és azt pláne ki fogja megmondani, hogy kinél és hogyan fogok debütálni. Ráadásul nem ismertem senkit. Iderángattak Kanadából, egy tökre idegen országba úgy, hogy még a nyelvet sem beszéltem. Az anyanyelvem és az angol tökéletesen ment, viszont a koreaihoz semmi közöm nem volt. Az, hogy megértessem magam másokkal, teljességgel lehetetlennek tűnt. Biztos voltam benne, hogy nem én vagyok az egyetlen kínai ennél a cégnél, de mennyi esély van arra, hogy pont összetalálkozom eggyel? – efféle gondolataim támadtak, ahogy egyre beljebb merészkedtem, s megcsodáltam az épület patináját. Rettegtem ettől az egésztől, mégis nagyon akartam.


Aztán, ahogy teltek a hónapok megszoktam a környezetem. A kollégiumot, a sok gyakorlást és persze az egyedüllétet. Mert nem találtam barátokat. Természetesen voltak ismerőseim, de a kezdeti nyelvnehézségek miatt, nem tudtam velük kommunikálni, legfeljebb a legalapvetőbb dolgokról; hogy vagy, szép időnk van stb. Semleges beszélgetések, és semmitmondó emberek. Nem találkoztam olyannal, akivel baráti viszonyba kerülhettem volna. Így utáltam ott lenni. Ezért nem szerettem a gyakornoki időszakomat; egyedül kellett boldogulnom. Nem igazán beszéltem másokkal, amolyan magamnak valóvá váltam. Furcsának tituláltak csak azért, mert még nem tudtam rendesen megtanulni a nyelvet. Plusz minden nap hullaként estem az ágyamba, annyira kimerültté tettek azok a napok, melyeken vagy dolgoztam, vagy valamiféle táncot gyakoroltam. Nem volt időm barátokra. Akiket előtte megszereztem, azok Kanadában maradtak a családommal együtt. Én pedig egy vadidegen országban raboskodtam, amit Koreának neveznek. Egyszerre utáltam és szerettem. Gyűlöltem, hogy egyedül vagyok, viszont imádtam, hogy azt csinálhattam, ami boldoggá tett. Szerettem a táncot, de annál jobban a zenét. És tudtam, hogy az idolság nekem való. Megvolt hozzá az imidzsem, a kisugárzásom és a külső adottságaim; tökéletes sztárt lehetett belőlem faragni. Hibátlanul beszéltem az angolt, és a koreait is gyorsan tanultam, így csak számoltam a napokat, mikor jön el a debütálásom pillanata. Persze, barátokat így sem találtam, így a vezetők arra engedtek következtetni, hogy szóló karrierem lesz. Az elmúlt hónapok alatt megszoktam a magányt; a mindennapjaim részévé vált, hogy nem beszéltem senkivel, hogy nem voltak barátaim. Szar érzést keltett bennem, de elfogadtam a tényt, hogy egyedül vagyok. Így nem is kerestem mások társaságát. Ha hozzám szóltak, válaszoltam, már amennyire a nyelvi képességeim engedték. Viszont nem akartam kapcsolatokat. Megszoktam a magány minden formáját, és elszoktam a kommunikációtól is, így nem éreztem szükségét az embereknek magam körül.


Egészen addig, amíg nem találkoztam Vele.


Egy januári napon, mikor kint úgy havazott, ahogy a mesékben karácsony napján, este nyolc körül, szokásomhoz híven, a táncterembe mentem, hogy egyedül gyakorolhassak. Olyankor már senki nem volt ott, így nyugodtan, mp3-mamat nyomkodva, fel sem pillantva léptem be a helységbe, hogy aztán egészen éjfélig táncoljak. Sajnos, ezt a szokásomat, mely a hónapok alatt a mindennapjaim részéve vált, egy koromfekete hajú illető rontotta el. Már pusztán azzal, hogy a teremnek a hatalmas ablakán bámult ki. Az üveg lapjáról áttetszően tükröződött vissza arca, ami a fények miatt, elhomályosodott a számomra. Így csak hátulról tudtam végigmérni: magas volt, olyan száznyolcvan körüli saccoltam volna. Szürke melegítőt viselt, amely kiemelte izmos lábát, és formás fenekét. Felül koromfekete atléta feszült rajta, melyből kilátszottak izmos karjai, s minden négyzetcentimétere kirajzolódott rajta. Csípője vállaihoz képest keskeny volt, ám előbb említett testrésze tökéletes alakot adott neki. A lányok pont az efféle úszótestűekre buknak, mint amilyen, azaz idegen volt. Lassan léptem közelebb hozzá, s azon agyaltam, hogy tudnám elküldeni a béna koreaimmal. Csendben eltettem a zenelejátszómat, majd megköszörültem a torkomat, így az idegen srác ijedten kapta felém tekintetét. Hatalmas barna szemei alatt, hihetetlenül nagy karikák foglaltak helyet, mintha örök kialvatlanságban szenvedett volna. Érdekes vonásai egyfajta különlegességet adtak arcának, amit régen karakterességnek neveztem. Kevés emberen látok ilyet. Férfias testét ellensúlyozta ártatlan tekintete, ami leginkább egy pandakölyökre emlékeztetettek. Meglepett arca egyszerre volt férfias és gyönyörű is.


- Bocs, megzavartalak? – tettem fel a kérdést borzasztó koreai kiejtéssel, amin el is mosolyodott.


- Dehogy. – válaszolta, majd halvány vigyorral arcán, félénken pillantott szemeimbe. – Kínai vagy, ugye?


És a hónapok alatt, akkor történt először, hogy valaki az anyanyelvemen szólt hozzám. Nem is tudom pontosan, mit éreztem. Egyszerre voltam nosztalgikusan boldog és döbbent. Elmondhatatlanul jó érzés volt, hogy olyan hosszú egyedüllét után valaki azon a nyelven beszél hozzám, amit életemben először hallottam, s amivel édesanyám is meg szokott szólítani. Legszívesebben arra kértem volna, hogy beszéljen. Mindegy mit mond, csak kínaiul tegye azt. Az a nyelv zene volt füleimnek, s minden szó úgy hatott rám, mint egy gyengéd érintés. Abban a pillanatban döbbentem csak rá, mennyire hiányzott is a beszélgetés. Akkor már nem akartam elküldeni, nem akartam táncolni, csak beszélni. Hosszú hónapok után újra azon a nyelven társalogni, amivel életemben először.


Egy pillanat erejéig fel kellett dolgoznom a kérdést, majd csak utána voltam képes válaszolni.


- Igen, kínai vagyok. – feleltem. – De már egy ideje nem beszéltem...


- Mármint kínaiul?


- Sehogy sem.


Őszinte kijelentésemre döbbenet ült ki arcára, mintha a halálomat jelentettem volna be.


- N-nem beszéltél? Ezt hogy érted?


- Sehogy... Öhm... Bocs, hogy zavartalak!


Azzal kirohantam a teremből, meg sem állva a szobámig, ahol idegesen vetettem magam az ágyba. Mi ütött belém? Gondolataim szerteszét szóródtak, úgy ingázva benne, mint egy gyerek a hullámvasúton. Nem szabad barátokat szereznem. Ugyanaz történne, mint Kanadában. El kellene hagynom őket. De mégis... Találtam ennél a rohadt ügynökségnél egy kínai gyakornokot, és mit csinálok? Elrohanok előle. Gratulálok Yifan, nagyon ügyes vagy!


Az elkövetkezendő napokban nem futottam össze vele. Valószínűleg elijesztettem az idióta viselkedésemmel. Ezek szerint a sors is azt akarja, hogy ne legyenek barátaim. Rendben, azt hiszem, ezt képes vagyok elfogadni. Legalábbis azt hittem; de egyre többet gondoltam az idegen srácra. Vajon mit gondolt rólam a történtek után? Biztos totál hülyének tart... Valamiért mégis meg akartam ismerni. Megmagyarázni neki a történeteket, beszélgetni és ismerkedni. Hiányzik a barátkozás, az új emberek megismerése... Kapcsolatokat kell szereznem. Nem akarok többet egyedül lenni. Soha.


Viszont nem találkoztunk. Se este a táncteremben, sem máshol. Hetekig nem láttam. Egyetlen egyszer sem, pedig bejártam az egész épületet, csak azért, hogy legalább megpillanthassam. De semmi. Olyan érzéseim voltak ezzel kapcsolatban, mintha direkt került volna... Aish! Wu Yifan, ne tömd tele a fejedet hülyeségekkel! Miért kerülne? Azt se tudja, ki vagyok.


Egy este, mikor csak úgy lézengtem a folyosókon, egyenletes lépetekkel indultam meg egy táncterem felé, hogy valamivel kikapcsoljam folyton kattogó agyamat. Amint beléptem, megpillantottam őt. Ugyanúgy az ablakon bámult ki, de akkor már észrevett és egyáltalán nem ijedt meg. Kedvesen mosolyogva bámult rám, akárcsak egy kisgyerek.


- Szia – köszönt félénken, majd tett felém egy kisebb lépést. – Jobban vagy?


- Jobban? – ráncoltam össze szemöldököm, mire ő is elbizonytalanodott kijelentésében.


- Azt hittem a múltkor azért rohantál úgy el, mert rosszul lettél. Több barátommal is előfordult már... Nem éppen a legbízhatóbb az itteni kaja.


- B-barátaid? – hökkentem meg a szó miatt. Olyan rég hallottam már... – Ilyen jól beszéled már a koreait?


- Sajnos nem. Ők is kínaiak, mint te meg én.


- Kínaiak? – szemem egyre kerekebb lett.


- Igen. Lehet, már láttad őket. Ahhoz képest, hogy ez egy koreai cég, elég sok itt a külföldi, nem igaz?


- É-én eddig csak veled találkoztam...


- Csak velem, aki kínai? – kérdezte kikerekedett szemekkel, mire én csak halványan bólintottam. Eléggé meg volt lepődve a dolgon, hisz tipikus gyerekes értetlenség ült ki arcára.


- Amúgy Yifan vagyok.


- Huang Zitao, nagyon örülök! – felelte mosolyogva, majd egy kicsit meg is hajolt előttem. Ahogy végigmértem őt, képtelen voltam eldönteni, mennyi idős, vagy mióta gyakornok. De aznap este nem is akartam megtudni. Örültem, hogy találkoztam egy kínaival, aki ráadásul ilyen kedvesen viszonyult hozzám.


Csak teltek a napok, s Tao egyre többet keresett meg. Egy darabig csak gyerekes indokokkal, aztán már okot sem akartam tudni, miért lóg a nyakamon. Élveztem a társaságát; olyan volt számomra, mint egy testvér. Egy kis öcs, akinek átadhatom a tudásom, és új dolgokat mutathatok meg neki. Utólag kiderült, hogy három évvel idősebb vagyok nála, ami sokszor meglátszott a viselkedésén. Valamikor az egész férfias küllemű Tao, egy gyerek szintjére került; amikor értetlenül bambult maga elé, s mikor visszakérdezett. Ezeket, a tulajdonságait aranyosnak tartottam, így sosem zavartak. Aztán, néhány hónappal később, mikor már elég közeli volt a kapcsolatunk, rákérdezett valamire.


- Gege...


- Igen?


- Amikor először találkoztunk, miért rohantál el?


Mély sóhajokat véve szedtem össze a gondolataimat, úgy adva neki őszinte választ.


- Tudod tíz hónapig úgy éltem itt Koreában, mint egy kuka. Mivel alig beszéltem a nyelvet, nem igazán szereztem barátokat, és kínaiakkal egyáltalán nem találkoztam. Aztán, mikor összefutottunk... Azt hiszem megijedtem.


- Tőlem?


- Nem – válaszoltam mosolyogva, ahogy megijedt tekintetével találkoztam, ami azt feltételezte, miatta rémültem meg.


- Akkor miért?


- Nem tudom...


Pedig valójában tökéletesen tisztában voltam vele. De nem mondhattam el neki. Nem értene meg, főleg mivel Ő teljesen más, mint az átlag. Már akkor nagyon szerettem Taót, hisz olyan volt nekem, mintha az öcsém lenne. Nem akartam elveszíteni, azzal, hogy elárulom milyen is, vagyok valójában.






**






Ahogy az éjszakában vizslattam a sírószemű pandasrácot, legszívesebben kiugrottam volna az ablakon. Sosem akartam neki fájdalmat okozni, mégis a kötelességeim szerint kellett cselekednem.


- Válaszolj már Kris!


Tao ordibálásra felkaptam eddig földre szegezett tekintetem, mely ezúttal az övébe volt fúrva. Ezúttal figyelnem kell rá! Muszáj.


- Tao...


- Kérlek, csak válaszolj: Szeretsz te egyáltalán engem?


- Hát persze, hogy szeretlek.


- És mégis hogy szeretsz? – pillantott rám provokatívan. - Csak, mert én szeretlek! Igen Kris, úgy szeretlek! Szerelmes vagyok beléd!


Vallomása egyenesen a padlóra küldött. Tao szeret? Úgy szeret, ahogy a filmekben férfi szokott nőt? Jézusom... Nekem ez túl sok! Én ezt nem bírom elviselni.


- Szóval Yifan, utoljára kérdezem: Szerelmes vagy belém?


- Tao... – kezdtem bele a mondandómba, de már ennél elakadtam. Legszívesebben a falba vertem volna egyet. – Nem tudom, mit érzek! Teljesen bizonytalan vagyok...


- Amiatt a lány miatt igaz?


Hangja haragosan csengett, mint aki ölni készül.


- Milyen...?


- Jaj, ne játszd már a hülyét! Tudom, hogy mielőtt Koreába jöttél volna, volt egy csaj az életedben, aki összetört! Nincs igazam?


- Tao, erről te az égvilágon semmit sem tudsz...


- Akkor mondd el! Istenem Kris! Évek óta vagyunk barátok, és én ez idő alatt végig azon dolgoztam, hogy teljesen őszinte legyél velem. Emlékszel még az első találkozásunkra?


Azt nem lehetne elfelejteni.


Válaszként csak bólintottam.


- Azóta próbálok a közeledbe férkőzni. Olyan bizalmatlan vagy másokkal szembe. Miért nem engeded, hogy segítsek? Miért nem mondod el mi történt veled Kanadában?


- Mert nem értenéd meg, Tao! Ez nem a te dolgod és soha nem is lesz az! – kezdtem ordítozni vele, mire ő megsemmisülten előttem állva, vett egy mély lélegzetet, majd szóra nyitotta száját.


- Yifan, én szeretlek. Szerelmes vagyok beléd, azóta, amióta ismerlek. És mióta egy csapat vagyunk, csak az a célom, hogy leromboljam a falaidat, amiket magad köré építettél. De ezt egyedül nem tudom véghezvinni. És, ha őszinte akarok lenni, ebbe már belefáradtam. Úgyhogy most mondom el utoljára: Szeretlek, de ha nem engedsz közel magadhoz, akkor a köztünk lévő kapcsolat felesleges.


A szavak melyek elhagyták ajkait, egyenesen mellkasomba hatoltak, úgy jutottak el szívemig. Hatásuk, akár egy tökéletesre élezett nyílvessző.


Mindent vagy semmit; ezt kéri tőlem Tao.